Az UNESCO 1999-ben nyilvánította február 21-ét az anyanyelv nemzetközi napjává, ráirányítva a figyelmet bolygónk nyelvi sokszínűségére, a kis nyelvek veszélyeztetettségére.
Ukrajna keleti felében csaknem egy éve véres háború folyik. A fegyveres konfliktus kitörésének egyik ürügye az országban élő jelentős létszámú orosz közösség nyelvi helyzete volt. Az anyanyelv világnapján Csernicskó István nyelvésszel, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Hodinka Antal Nyelvészeti Kutatóközpontjának vezetőjével beszélgettünk.
– Az ukrán–orosz nyelvi konfliktus a múltban gyökerezik. Az ukránok úgy vélik, anyanyelvüket a cári Oroszországban éppúgy elnyomták, mint a Szovjetunióban. A független Ukrajnában élő oroszok pedig 1991 után fogalmazzák meg időről időre, hogy az ukránosító politika veszélyezteti nyelvi jogaikat. Bár valamennyien tudjuk, hogy a közel egy éve kirobbant borzalmas eseményekben csupán ürügyként jelenik meg a nyelvi kérdés, az anyanyelv iránt érzett aggodalom, mégis: vajon hogyan rendezhető, feloldható-e egyáltalán ez a történelmi konfliktus?
–Nyelvijogi szempontból talán úgy lehetne áthidalni a történelmi sérelmektől terhelt, összetett nyelvi helyzetet, ha a problémát nem a többség-kisebbség relációban, hanem abból a nyelvi emberi jogból kiindulva próbálnák rendezni a politikusok, hogy mindenkinek joga van arra, hogy anyanyelvét szabadon használja. A nyelvi jogok minden vélt vagy valós megsértése ugyanisszükségszerűen konfliktusokhoz vezet, biztosításuk ellenben hozzájárulaz egyes közösségek boldogulásához. A jogegyenlőségbiztosítása nyelvi téren csak a másság jogának elismerésével valósítható meg.
– Mindez jól hangzik. De látott már valaki olyan nyelvtörvényt, amely nem a többség–kisebbség konstrukcióban közelítette meg a kisebbségi nyelvek kérdéskörét?
– Ezen az elven működő nyelvtörvényt sajnos én sem sokat ismerek. Ám a nyelvhasználati jogok nem kisebbségi, hanem nyelvi emberi jogi alapon való rendezésén nyugszik a Szilágyi N. Sándorkolozsvári nyelvészkollégám által 1994-ben kidolgozott nyelvtörvénytervezet, illetve az Andrássy György jogászprofesszor által a nyelvszabadság jogának nevezett elmélet.Andrássy és Szilágyi szerint az anyanyelv használatára vonatkozó jogok olyan jogok, melyek mind a többségi, mind a kisebbségi polgárokat mint emberi jogok megilletik, és nem csupán a kisebbségiekre vonatkozó többletjogok. Azzal ugyanis, hogy az államok – rendszerint a kisebbségeket említő speciális jogszabályokban (például nyelvtörvényben) – külön kiemelik, hogy a nemzeti kisebbségeknek joguk van saját nyelvük használatára, azt sugallják, hogy ezek olyan többletjogok, melyek csak és kizárólag a gondoskodóés demokratikus állam pozitív hozzáállása, jóindulata miatt illetik meg a kisebbségeket. Azzal azonban, hogy a többségi elit uralta államok csak a kisebbségek vonatkozásában emelik ki ezeket a jogokat, azt sugallják, mintha a többségi nemzethez tartozókat nem illetnék meg ugyanezen jogok. Valójában azonban nyilvánvaló, hogy nem a kisebbségekhez tartozó személyeknek vannak nyelvi előjogai, hanem a többségnek. Hiszen ők tulajdonképpen szabályozás nélkül bárhol és bármikor használhatják anyanyelvüket. Könnyű belátni: ahhoz, hogy minden állampolgár számára biztosítva legyen anyanyelve megőrzésének és használatánakjoga, elegendő ezt a kisebbségekre utalás nélkül, általános emberi vagy állampolgári jogként megfogalmazni. A jelenlegi jogalkotási gyakorlat – amely többletjogokként jeleníti meg a kisebbségi jogokat – arra is kiválóan alkalmas, hogy burkoltan diszkrimináljon: mindazok a jogok, melyek a kisebbségek vonatkozásában nincsenek külön rögzítve, rendszerint nem is illetik meg a nemzeti kisebbségek képviselőit.A kisebbségek jogai általában csak olyan mértékben alkalmazhatók, amennyire azokat a speciálisan a róluk szóló külön törvények megfogalmazzák. Andrássy György szerint éppen ezért kell a nyelvi jogokat univerzális, mindenkit megillető jogként így megfogalmazni: „Mindenkinek joga van ahhoz, hogy anyanyelvét/saját nyelvét használja”.
– Ezt figyelembe véve mi az oka annak, hogy a többségi nemzetek rendszerint mégis úgy vélik: ami számukra természetes (anyanyelvük szabad használata minden helyzetben), az nem minden szituációban illeti meg a más nyelvű állampolgárokat?
– Amikor a többségi nemzet tagjai saját nyelvüket erőltetik a kisebbségekre, s amikor mindezt arra hivatkozva teszik, hogy a kisebbségiek jobban járnak, ha magas szinten megtanulják ezt a nyelvet és saját nyelvük helyett inkább azt használják bizonyos szituációkban, akkor arról tesznek tanúbizonyságot, hogy a domináns nyelvi csoport számára természetes az államnyelv és az ezt hordozó többségi etnikum jogilag is alátámasztottkiemelt helyzete. A probléma kutatói szerint ez abból a nacionalista alapállásból következik, amelyet a domináns nemzetek tagjai széles körben vallanak. Nevezetesen abból, hogy a nemzetállam lényegénél fogva egy etnikai és nyelvi közösségen alapuló nemzeté. A domináns csoport tagjai számára azért is természetesnek tűnhet ez a fajta szemlélet, mert országuk neve rendszerint magában foglalja a többségi etnikum nevét, és erre hivatkozvaúgy érzik, ez a nemzet az államiság birtokosa, ők vannak otthon, mások csak megtűrt vendégek. Akkor is, ha évszázadok óta élnek azon a területen. Innen csupán egy lépés az a szemlélet, mely szerint saját államukban csak a domináns csoport nyelve lehet az egyetlen államnyelv, hivatalos nyelv. Így válik a nyelv a kommunikáció eszközéből politikai és nemzeti szimbólummá. És így lesz az anyanyelv használata és a nyelvi jogok kérdésköre mások elnyomásának, konfliktusoknak a forrásává.
– A nyelvi egyenjogúságra alapozó szemlélettel elkerülhető a diszkrimináció, megelőzhetők a konfliktusok?
A Szilágyi N. Sándor és Andrássy György által felvázolt modellben a többnyelvűség nem a kisebbség kényszere, és nem a többség és kisebbség közötti egyenlőtlenség következménye. Az aszimmetrikus két- és többnyelvűségi helyzetet ugyanis az egyenlőtlenség eredményezi. Az egyenlőtlenség forrása, hogy az államok jelentős hányada nemzetállamként határozza meg önmagát, és mint ilyenek, többségükben csupán egy nyelvet ismernek el hivatalosnak. Így a világ nyelveinek jelentős része kívül reked a törvényességen. A kisebbségi nyelvek jogi státusa alárendelt, az államnyelv alatt van.A nemzetállami modellben, amely a többség–kisebbség szempontrendszert tekinti eleve elrendeltnek, a kisebbségi nyelvekhasználata legfeljebb megengedett, ám sokszortöbb helyzetben egyenesen tiltott. Az ilyen nyelvi jogi helyzetben a kisebbségi kétnyelvűségkényszer: nekik muszáj elsajátítaniuk a többség nyelvét, míg a többségiek teljesen ignorálhatják más nyelvek megtanulását. Az anyanyelv használatának egyetemes, emberi jogi megközelítésével elkerülhető a kényszer és az egyenlőtlenség. A kétnyelvűség pedig kölcsönös lehet, és értékként jelenhet meg.
– Nem túlságosan idilli, már-már utópisztikus a felvázolt modell?
– A mai Ukrajnában sajnos az. Jelenleg a béke elérése volna a legfontosabb. Ám ha végre elhallgatnak a fegyverek, a politikai elitnek ismét szembe kell néznie azzal a kérdéssel, amelynek megoldását Ukrajna függetlenné válása óta nem tudták rendezni: az országban használatos nyelvek egymáshoz viszonyított státusának problémájával. Amit akár úgy is megtehetnének, hogy elismerik: mindenkinek joga van anyanyelve használatára, megőrzésére.
Legutóbbi hozzászólások