Anyanyelv és nyelvi jogok

Az UNESCO 1999-ben nyilvánította február 21-ét az anyanyelv nemzetközi napjává, ráirányítva a figyelmet bolygónk nyelvi sokszínűségére, a kis nyelvek veszélyeztetettségére.
Ukrajna keleti felében csaknem egy éve véres háború folyik. A fegyveres konfliktus kitörésének egyik ürügye az országban élő jelentős létszámú orosz közösség nyelvi helyzete volt. Az anyanyelv világnapján Csernicskó István nyelvésszel, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Hodinka Antal Nyelvészeti Kutatóközpontjának vezetőjével beszélgettünk.
– Az ukrán–orosz nyelvi konfliktus a múltban gyökerezik. Az ukránok úgy vélik, anyanyelvüket a cári Oroszországban éppúgy elnyomták, mint a Szovjetunióban. A független Ukrajnában élő oroszok pedig 1991 után fogalmazzák meg időről időre, hogy az ukránosító politika veszélyezteti nyelvi jogaikat. Bár valamennyien tudjuk, hogy a közel egy éve kirobbant borzalmas eseményekben csupán ürügyként jelenik meg a nyelvi kérdés, az anyanyelv iránt érzett aggodalom, mégis: vajon hogyan rendezhető, feloldható-e egyáltalán ez a történelmi konfliktus?
–Nyelvijogi szempontból talán úgy lehetne áthidalni a történelmi sérel­mektől ter­helt, összetett nyelvi helyzetet, ha a problémát nem a többség-kisebbség relációban, hanem abból a nyelvi emberi jog­ból ki­in­dul­va próbálnák rendezni a politikusok, hogy mindenkinek joga van arra, hogy anya­nyelvét szabadon használja. A nyelvi jogok minden vélt vagy valós megsértése ugyanisszükségszerűen konfliktusokhoz vezet, biztosításuk ellenben hozzájárulaz egyes kö­zös­ségek boldogulásához. A jog­egyenlőségbiztosítása nyelvi téren csak a másság jogának elismerésével valósítható meg.
– Mindez jól hangzik. De látott már valaki olyan nyelvtörvényt, amely nem a többség–kisebbség konstrukcióban közelítette meg a kisebbségi nyelvek kérdéskörét?
– Ezen az elven működő nyelvtörvényt sajnos én sem sokat ismerek. Ám a nyelvhasználati jogok nem ki­sebbségi, hanem nyelvi emberi jogi alapon való ren­dezésén nyugszik a Szilágyi N. Sándorkolozsvári nyelvészkollégám által 1994-ben ki­dol­gozott nyelv­törvénytervezet, illetve az Andrássy György jogászprofesszor által a nyelv­szabadság jogának nevezett elmélet.Andrássy és Szilágyi szerint az anyanyelv hasz­nálatára vonatkozó jogok olyan jogok, melyek mind a többségi, mind a ki­sebb­ségi polgárokat mint emberi jogok megilletik, és nem csupán a kisebb­sé­gi­ekre vonatkozó többletjogok. Azzal ugyanis, hogy az államok – rendszerint a kisebbségeket említő speciális jogszabályokban (például nyelvtörvényben) – külön kiemelik, hogy a nemzeti kisebbségeknek joguk van sa­ját nyelvük használatára, azt sugallják, hogy ezek olyan többletjogok, melyek csak és kizárólag a gondoskodóés de­mok­ratikus állam pozitív hozzáállása, jóindulata miatt illetik meg a kisebb­sé­ge­ket. Azzal azonban, hogy a többségi elit uralta államok csak a kisebbségek vo­nat­kozásában emelik ki ezeket a jogokat, azt sugallják, mintha a többségi nem­zet­hez tartozókat nem illetnék meg ugyanezen jogok. Valójában azonban nyilvánvaló, hogy nem a kisebb­sé­gek­hez tartozó személyeknek vannak nyelvi előjogai, hanem a több­ségnek. Hiszen ők tulajdonképpen szabályozás nélkül bárhol és bármikor hasz­nál­hatják anyanyelvüket. Könnyű belátni: ahhoz, hogy minden állampolgár számára biztosítva legyen anyanyelve megőrzésének és hasz­ná­la­tá­nakjoga, elegendő ezt a kisebbségekre utalás nélkül, általános em­beri vagy állampolgári jogként megfogalmazni. A jelenlegi jogalkotási gyakorlat – amely többletjogokként jeleníti meg a kisebbségi jogokat – arra is kiválóan alkalmas, hogy burkoltan diszkrimináljon: mindazok a jogok, me­lyek a kisebbségek vonatkozásában nincsenek külön rögzítve, rendszerint nem is illetik meg a nemzeti kisebbségek képviselőit.A kisebbségek jogai ál­talában csak olyan mértékben alkalmazhatók, amennyire azokat a speciálisan a róluk szóló külön törvények megfogalmazzák. Andrássy György szerint éppen ezért kell a nyelvi jogokat univerzális, mindenkit megillető jogként így meg­fo­gal­mazni: „Mindenkinek joga van ahhoz, hogy anyanyelvét/saját nyelvét hasz­nálja”.
– Ezt figyelembe véve mi az oka annak, hogy a többségi nemzetek rendszerint mégis úgy vélik: ami számukra természetes (anyanyelvük szabad használata minden helyzetben), az nem minden szituációban illeti meg a más nyelvű állampolgárokat?
– Amikor a többségi nemzet tagjai saját nyelvüket erőltetik a kisebb­sé­gek­re, s amikor mindezt arra hivatkozva teszik, hogy a kisebbségiek jobban jár­nak, ha magas szinten megtanulják ezt a nyelvet és saját nyelvük helyett inkább azt használják bizonyos szituációkban, akkor arról tesznek tanú­bi­zony­ságot, hogy a domináns nyelvi csoport számára természetes az államnyelv és az ezt hordozó többségi etnikum jogilag is alátámasztottkiemelt helyzete. A probléma kutatói szerint ez abból a nacionalista alapállásból következik, amelyet a domináns nemzetek tagjai széles körben vallanak. Nevezetesen abból, hogy a nem­zetállam lényegénél fogva egy etnikai és nyelvi közösségen alapuló nemzeté. A do­mináns csoport tagjai számára azért is természetesnek tűnhet ez a fajta szem­lélet, mert országuk neve rendszerint magában foglalja a többségi etnikum ne­vét, és erre hivatkozvaúgy érzik, ez a nemzet az államiság bir­to­ko­sa, ők vannak otthon, mások csak megtűrt vendégek. Akkor is, ha évszázadok óta élnek azon a területen. Innen csupán egy lépés az a szemlélet, mely szerint sa­ját államukban csak a domináns csoport nyelve lehet az egyetlen államnyelv, hi­va­talos nyelv. Így válik a nyelv a kommunikáció eszközéből po­litikai és nemzeti szimbólummá. És így lesz az anyanyelv használata és a nyelvi jogok kérdésköre mások elnyomásának, konfliktusoknak a forrásává.
– A nyelvi egyenjogúságra alapozó szemlélettel elkerülhető a diszkrimináció, megelőzhetők a konfliktusok?
A Szilágyi N. Sándor és Andrássy György által felvázolt modellben a több­nyelvűség nem a kisebbség kényszere, és nem a többség és kisebbség közötti egyenlőtlenség következménye. Az aszim­met­rikus két- és többnyelvűségi helyzetet ugyanis az egyenlőtlenség ered­mé­nyezi. Az egyenlőtlenség forrása, hogy az államok jelentős hányada nem­zetállamként határozza meg önmagát, és mint ilyenek, többségükben csupán egy nyel­vet ismernek el hivatalosnak. Így a világ nyelveinek jelentős része kívül re­ked a törvényességen. A kisebbségi nyelvek jogi státusa alárendelt, az államnyelv alatt van.A nemzetállami modellben, amely a többség–kisebbség szempontrendszert tekinti eleve elrendeltnek, a kisebbségi nyelvekhasználata legfeljebb megengedett, ám sokszortöbb helyzetben egyenesen tiltott. Az ilyen nyelvi jogi helyzetben a kisebbségi két­nyel­vű­ségkényszer: nekik muszáj elsajátítaniuk a többség nyelvét, míg a többségiek teljesen ignorálhatják más nyelvek megtanulását. Az anyanyelv használatának egyetemes, em­beri jogi megközelítésével elkerülhető a kényszer és az egyenlőtlenség. A kétnyelvűség pedig kölcsönös lehet, és értékként jelenhet meg.
– Nem túlságosan idilli, már-már utópisztikus a felvázolt modell?
– A mai Ukrajnában sajnos az. Jelenleg a béke elérése volna a legfontosabb. Ám ha végre elhallgatnak a fegyverek, a politikai elitnek ismét szembe kell néznie azzal a kérdéssel, amelynek megoldását Ukrajna függetlenné válása óta nem tudták rendezni: az országban használatos nyelvek egymáshoz viszonyított státusának problémájával. Amit akár úgy is megtehetnének, hogy elismerik: mindenkinek joga van anyanyelve használatára, megőrzésére.

Kárpátalja.ma